Cikk a Nagyszénás c. havilapban

Nagy ünnepre virradt 2006. október 21-n a nagyszénási Katolikus Egyházközség. Ezen a napon ünnepelte fennállásának 116. temploma felszentelésének 80. évfordulóját. Jeles vendégeket köszönthettünk, a templomban ez alaklommal: Dr. Kiss – Rigó László, Szeged – csanádi megyéspüspököt és Tempfli József nagyváradi megyéspüspököt.. Tempfli püspök Úr a beszédjében arra biztatta a nagyszénási híveket, hogy továbbra is gondoskodjanak a templomukról, amelyet őseik a Boldogságos Szűz Mária pártfogásába ajánlottak. Az ünnepi szentmisén több paptestvér és a testvéregyházak képviseletében Erdélyi Zoltán evangélikus lelkész Úr is résztvett. Az ünnepi szentmisét megelőző napon nyitotta meg az Egyházközség a saját történetét bemutató kiállítást, amely kiállításon helyet kaptak mindazok az írásos és tárgyi emlékek, amelyek múltunkat és jelenünket mutatják be. A kiállítást a Templomban november végéig, onnantól kezdve pedig a Plébánián lehet megtekinteni.

Cikk a nagyszénás c. havilapban

„Adventi hírnök, kis fenyőág…”

Nemsokára elkezdődik az ünnepi készülődés, sok mindent kell beszereznünk ahhoz, hogy a karácsony szép legyen. De vajon az ünnepre készülés is elkezdődik?

Sokszor úgy gondolhatjuk, hogy mindazt, ami fontos az életünkben, azt magunknak kell megtalálnunk és megszereznünk, saját erőfeszítéseink és teljesítményeink révén. Pedig az advent a várakozásról és a türelemről beszél nekünk: a neve is azt jelenti, „Adventus Domini…” várakozás az Úrra.

Adventben ezért gyújtjuk meg vasárnapról vasárnapra a gyertyákat az adventi koszorún, hogy ne felejtsük el, Megváltónk születésének ünnepe egyre közelebb van. Azt gondolhatjuk, hogy a várakozás magányos dolog, pedig az advent éppen azt a kérdést teszi fel a számunkra: tudok róla? Tudom, hogy Ő jön? Nyitva áll számára a szívem, a lelkem?

Kalkuttai Boldog Terézia írja: „A legszörnyűbb szegénység a magány, és az érzés, hogy senki sem szeret minket.”

Advent pedig éppen azt akarja bebizonyítani a számunkra:  az ősidőktől fogva volt, van és lesz is aki feltétel nélkül, és mindenképpen szeret minket. És ez a valaki nem más, mint Isten!

Ezt lehet elfelejteni, lehet róla nem beszélni és lehet tagadni is, teljesen mindegy, a lényegen nem változtat: Istent nem lehet kizárni az életünkből, mert olyan mélyen gyökerezik abban, hogy soha nem lehet kivetni onnan. Ha ezt megtennénk, akkor a szeretetet zárnánk ki az életünkből.

Advent arról beszél számunkra a hatalmas karácsonyi előtti forgatagban, hogy Istent nem ezekben, hanem a saját szívünkben találjuk meg. A Betlehembe vezető út az Adventen keresztül halad. És mutatja számunkra is az utat a Betlehemi Gyermekhez.

Nyugtalannak kell lennünk, és nem várakozhatunk rezignáltan, hanem keresnünk kell az Istenhez vezető utakat.

Adventet ünnepelni ugyanis azt jelenti: részt venni az Úr eljövetele után sóvárgásban ezen eljövetelbe vetett hit által. Hogy átéljük: Isten mindinkább közelít a mi homályunkhoz, és ezáltal a bennünk lévő homály, fényes ünneppé változik: a szeretet ünnepévé.

Kasuba Róbert

plébános

Cikk a Nagyszénás c. havilapban:

„… Az igazság Jézus Krisztus által valósul meg, mert ő az Isten Fia…”

(Jn 1, 1 – 18)

Karácsonykor, az ünnepi szentmisén, minden évben újra meg újra elolvassuk, meghallgatjuk Szent János apostol evangéliumának kezdetét. Meghallgatjuk és talán értjük, talán nem, hogy mit is akar Isten nekünk üzenni. Tudjuk azt, hogy micsoda a Karácsony, hiszen minden média: televízió és írott sajtó csak ezt harsogja felénk. A szeretet ünnepe: egy olyan szereteté, amelyet azzal fejezhetünk ki, ha minél több és minél drágább ajándékkal kedveskedünk szeretteinknek?! Talán Jézus valóban ezt akarta nekünk üzenni, erre próbált minket tanítani. Talán a szeretetnek csak egy ünnepe van egy évben? És amikor túl vagyunk rajta akkor sóhajtunk egyet a boldogságtól: Végre! Túlestünk mindenen és minden a „terveink” szerint zajlott le?

Megpróbálunk ajándékozni: és közben nem vesszük észre, hogy nem ajándékozunk semmit sem, ha nem adunk magunkból is, a szívünkből egy darabot, a pénzen vett ajándék mellé. Tudunk egyáltalán ajándékozni igazából? Megtanított minket valaki az ajándékozás, az odaajándékozás valódi értelmére?

Én azt gondolom, hogy igen. Hiszen olvassuk János evangéliumának elején: „Kezdetben volt az Ige. .. És az Ige testé lett, és közöttünk lakozott.”

Igen! Jézus tudta azt, hogy milyen az, amikor valaki egész valóját, egész személyiségét, életét, halálát, és feltámadását ajándékozza az embereknek. A legnagyobb ajándék számunkra az Egyszülött Fiú, akiről a világ elfelejtkezik, és az ünneplés mámorában, eltakarja önmaga előtt a lényeget. Azt, hogy a Karácsony nem csupán a szeretet ünnepe, hanem a Karácsony Jézus ünnepe. Milyen értelme lenne a szeretetnek, ha nem értenénk meg János evangélista sorait: „Szeretet az Isten, és aki szeretetben él az Istenben él és Isten őbenne.”

A szeretet önmagában értelmetlen, ha nem tesszük hozzá, hogy a valódi szeretet csak Jézus Krisztusban jöhetett el a Földre, hogy magának a szeretet fogalmának Ő maga adott igazi értelmet és értéket.

Karácsonykor emlékeztet eljövetelére, újszülött mivoltával közös gyöngeségünkre és örömünkre és legnagyobb tehetségünkre. Arra, amire csak a kisgyermekek taníthatnak meg minket, hogy mennyire vágyunk; s mennyire tudunk szeretni!

Jézus Krisztus megtestesülésének ünnepe éppen ebbe a titokba avat be bennünket. Mert Jézus a karácsonyi csendben született meg, nem színesen, nem nagy ünnepségek közepette, hanem csendben, hogy ne szavakra vagy eseményekre figyeljünk, hanem a csend mögött rejtőző üzentre: az éjszaka csöndjében megszületik az Ige, aki mindennél erősebben mondja ki, emberi létezésünk titkát: azért élünk a világban, hogy Istent minél jobban megszeressük és lelkünkkel közelebb kerüljünk a valódi, tökéletes szeretet forrásához: Jézus Krisztushoz.

Mert: „az Ige az igazi világosság, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert, … és mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, hanem Istentől születtek.”

Kasuba Róbert

plébános